Archaikus kor: a kezdetektől Kr. u. 538-ig

A japán szigetvilág lakossága az időszámításunk előtti időkben vadászó, halászó és gyűjtögető életmódot folytató néptörzsekből állt. Az általuk létrehozott kőkorszaki, majd a dzsómon/jomon kultúra megmaradt emlékei közül a földbe mélyített, vagy körkörösen egymásra rakott kövekre támaszkodó faoszlopos tetőzetű házakon és a dolmeneken kívül csak a zsinórminta fonással díszített, máz nélküli agyagedények és a sírokban talált, építményeket, embereket vagy lovakat ábrázoló kultikus eredetű agyagszobrocskák, az ún. hanivák utalnak az időszámításunk előtti évezredekre. A dzsómon kerámiák között akad 9000 éves is, valószínűleg ez a világ legrégibb cserepe.
Időszámításunk kezdete előtt új, már földművelő néptörzsek érkeztek a területre. Hatalmukat fokozatosan kiterjesztették a szigetországra. A régészek jajoi (yayoi) kultúrának nevezték el e nép kultúráját, s többek szerint ők voltak a japán nép ősei. Az mindenesetre kétségtelen, hogy ettől kezdve Japán egy nép egységes országát jelentette.
A jajoi kultúra szép agyagedényeit és agyagfiguráit egyszerű körvonalak, mértani díszítések és vörösesbarna felületek jellemzik. A korszak végén megjelentek a szeladon porcelán előfutárai, a sötétszürkébe hajló, arányos formájú és igen kemény szue/sue cserépedények is.
A paleolit korszak embereinek életmódjáról, a barlanglakó kőkorszaki ősök építkezéséről alig maradt fenn emlék, egy-két szerszámot kivéve. Úgy vélik, hogy az ősi barlanglakásokból mintegy 10 000 évvel ezelőtt költöztek az őslakók a veremlakásokba. A dzsómon kultúrával kezdődött a japán építészet története. Fakunyhókat építettek földbe süllyesztett középrésszel (ennek emlékét még napjainkban is őrzik főleg faluhelyen, de a legkorszerűbb enteriőrökben is, a besüllyesztett tűzhelyek). Később cölöpépítményeket, továbbá kő dolmeneket emeltek. A Jajoi korból származó bronzemlékek már arról tanúskodnak, hogy a Kr. u. III-IV. században a trópusi vidékekre jellemző magas tetőfelépítmény is megjelent.
A Kr. u. IV. századtól az ún. tumulusz (japánul: kofun) korszakban az előkelőket már díszes sírba temették, s e fölé dombot (tumuluszt) emeltek. A kínai mintára készült, de japán ízlés szerint átalakított, gyakran
200-300 m hosszú halomsírok ásatásai során agyagmodellek is előkerültek, amelyek megőrizték számunkra a kor hangsúlyozott oromfalszegélyű lakóházainak formáit. A tetőfelépítmény, az oromfal, a tetőgerinc és a kiemelkedő tetőcsúcsok erőteljes kialakítását - amely Kínában jött létre Kr. u. 220-265 között - napjaink építőművészete is követi. A négy sarkán felfelé ívelő tetőzetet feltehetően a lándzsákkal feltámasztott sarkú ázsiai nomád sátrak nyomán alakította ki a faépítészet.
Ebben a korban épültek - a nemzetségfők cölöpházainak mintájára -az első sintó szentélyek, az ősi japán vallás szent helyei is. Bár ezeket nagyon sokszor átépítették, a rekonstrukciónál általában ragaszkodtak a régi épület formáihoz, így - többé-kevésbé - napjainkig megőrizték az eredeti stílust. (A japánok az elpusztult mű helyén felépített pontos másolatot éppen olyan értékesnek tartják, mint az eredetit.) A korszak építészetének legszebb, de még századunkban is újjáépített emléke az eredeti stílusjegyeket hűen tükröző Isze-dzsingú szentély. Szerkezete egyszerű, s még hiányzik a tető felhajlítása a sarkoknál. Az oszlopokat a földbe állították, a padló magasan a föld felett van, és a festés nélküli faszerkezet anyaga eredeti szépségében hat. Az Idzumo-szentély is megőrizte a kor építészetének lényeges vonásait.
A japán építészetet külföldön gyakran a kínai építészettel azonosítják. Valóban sok a hasonlóság, hiszen a japán építészetre már a VI. századtól kezdve erősen hatott a kínai, s ráadásul a legtöbb épületnél ugyanazt az anyagot, a fát használták. Mindemellett - már Japán elszigeteltsége és eltérő társadalmi-gazdasági fejlődése miatt is - kialakultak a japán építészet sajátos stílusjegyei. Korunk építészetének jellemző vonásai: az aszimmetria, az anyag természetes szépségének érvényre juttatása, a tiszta szerkezet és a funkció tisztelete már a korai japán építészetben fellelhetők. A japán épületek - és általában a japán művészeti alkotások - lágyabbak, intimebbek, kevésbé szigorúak és méltóságteljesek, mint a kínaiak.

Az építészethez szorosan kapcsolódott a kertépítés fejlődése. A sintó, a történelem előtti időkben keletkezett japán ősvallás kezdetben a természet erejének, szépségének és fenségének megnyilatkozásait szentként tisztelte. (Lehet, hogy innen ered a japán lélek különösen erős vonzódása a természethez?) Mindenesetre ez az igény - egyes emlékek szerint - már a III-IV. században elvezetett a szigetekkel ékesített, tavaskertes díszkertek kialakulásához. Az bizonyos, hogy a japán kertművészetben a napjainkig megőrzött szimbolikus jelentőségű motívumokat már az V-VI. században is alkalmazták. Egy V. századi feljegyzés említi először a kert mesterséges patakját. Kövekből alakították ki az „örök élet szigetét". Az örökzöldek a hosszú életet jelképezték. A fákkal-bokrokkal díszített dombokat az istenek lakóhelyének szánták. A fehér homokkal borított, tágas szabad téren az istenek tiszteletére szertartásokat, táncokat mutattak be. Ez az ősi térkiképzés lényegében a mai napig fennmaradt.
A szobrászat kezdeteit a neolit korszakbeli, dogu elnevezésű sajátos agyagfigurák jelzik. A dogukat az őstársadalom mágikus elképzelései hozták létre. Az agyagfigura a termékenységet szimbolizálta. A Jajoi korból sok bronz ékszer, tükör és egyéb csecsebecse maradt az utókorra.
A hanivák, a sírtárgyak készítése a IV. századig nyúlik vissza. A sírok köré vagy a nagy halomsírokra helyezett szobrocskák a halottkultuszt szolgálták, de dekoratív szerepük is volt. Az ősi sírkamrák primitív falfestményei a japán képábrázolás kezdeteit mutatják.
A zene és a tánc már időszámításunk kezdetén megjelent a japán életben. A kagura, a sintó természetisteneknek bemutatott zenés-táncos áldozati szertartás még a buddhizmus megjelenése előtt két vonalon fejlődött: a kifinomult udvari változat, a mi-kagura mellett megjelent a falusi, népi szato-kagura.

Forrás: www.dsa.animehg.hu6japan/m_arch_1htm